A lila köd problematikája

 Szépességes féldélutánt mindenkinek!

Nagy kihagyás után jelentkezem, tudom, immáron egy félig-meddig filozofikus írással.

A nyár nem volt túl fényes, ezt követő szeptemberi káosz, beiratkozás, 2 hét (!) küzdelem egy papírért, hogy kaphasson az ember egy másikat, hogy aztán ezekkel tudjon egy harmadik igazolást kérvényezni...

Hirtelen támadt egy egész hetes betegszabadságom, játszás híjján varrok,rajzolok, filmeket nézek, sminkelni tanulok, meg újfent hajat fonni.

*

Egyik reggel gyanútlanul kinyitottam a megyei napilapot- nem szoktam,mert olyan elírások, újságba nem való kifejezések vannak, hogy hányingert kapnék tőle- és a párkapcsolati problémákat taglaló cikknél megtaláltam a sort:

"... csak 11 évig tart, utána felszáll a lila köd."

Itt az újságot félre raktam, és nem nyitottam ki többet. Három perc múlva a kifejezésbeli probléma fejtegetésből már minden kitalálódott, a nagyapám szomszédjával tartott hármas kupaktanács megállapította: Először rózsaszín a köd, amíg szerelmes az ember, aztán belilul, mire véget ér a kapcsolat. 

Magát a kifejezést ugye arra használják, hogy elborul az agya, annyira dühös-ezt takarja a lila köd. Ha ezt az elméletet bizonyítani lehet, akkor meglenne,hogy miért ilyen nagy arányú a családon belüli erőszak. 

,, ... a féltékenység a szeretet egyik legtisztább formája"

 Szokták mondani, de ezzel csak részben értek egyet. Más, amikor valaki félti azt, akit szeret, és más, maikor már teljesen uralkodni akar rajta. Az inkább kisajátító, uralkodni vágyó emberek többnyire kicsinek érzik magukat, ezzel próbálnak kompenzálni, és mivel nem valószínű, hogy rendes, szeretetteli közegben nőtt fel, inkább a tárgyimádat felé fordul, így tárgyiasít, tulajdonossá akar lenni, nem számít, hogy személy-e az illető.

 Ha már a szerelemnél tartunk, vannak a furcsa, meg-nem-történt helyzetek, ahol két ember még talán szerelmes is egymásba, de a körülmények nem engedik. És mennyi ember szenved attól, hogy szerelmes! Én is. 

Nyár végén összepakoltam mindent egy dobozba, és visszaadtam annak, akitől kaptam őket. Azt megelőző este zokogva nyomtam rá a bélyegzőt a lezáró viaszra. Megcsináltam a több pontból álló Fight Like a Girl listámat, amivel sikeresen megkönnyül a továbblépésem, minden fotót egy mappába pakoltam, és jól eltettem a gépem fáljai közé. A vicces az, hogy ezek után mások törött szívével foglalkoztam (/om), azt szokták mondani, ha az ember lefoglalja magát, akkor nem igazán törődik az érzéssel, amíg elpárolog lassacskán. Hát, enyhülni enyhült, de még mindig fáj.

És a Hiány pedig marad.

És mikor jönnek azok, akikre nincs szükség? Persze, hogy most. Itt a kéretlen kerítőkre, kedveskedő, reménykedő emberekre gondolok.

Simogató érzés a női hiúságomnak és a büszkeségemnek, hogy rengetegen megkörnyékeztek azóta, mióta vége lett a nyárnak, mégis kicsit zavaróak a megjegyzések. Ez olyan, mint a Persepolisban, amikor Marjane közli a barátnőjével, hogy el akar válni a férjétől, aki figyelmezteti, hogy ha megteszi, úgy fog járni, mint az egyik ismerőse: "... mindenki fel akarta szedni, és olyan trágárok voltak vele, csak azért mert már nem szűz.".

Most,hogy megszaladt a kezem a klaviatúrámon, fogok egy kis segítséget kérni, első sorban hölgyektől:

Most, hogy Halloween előtt vagyunk, eljött az ideje egy csajos, vásárlós délutánnak, betankolni kiegészítőkből, harisnyákból, van valakinek valami jó ötlete?

Legközelebbre körülnézek egy kis inspiráció után, hogy mivel lehetne szezonálisabbá tenni két ártatlan szobát :)