Eljött a 3. kérdés gyűrése:
3 .nap: Mikor kezdtél “elgótosodni” ruhaügyileg?
Elkezdtem mangákat olvasni, amióta kapni lehetett Magyarországon, a kedvencem a Bizenghast volt, Dinah a gyönyörű ruháival, mindig arról álmodoztam,hogy egyszer lesz egy varrógépem, megtanulok varrni, és elkészítem magamnak a kedvenceimet :)
Az első igazi ruhámat a szomszéd városi angol turkálóban találtam meg. Az eladó lány azt mondta,hogy nagyon szép, de nem kell senkinek, mert "túl fura". Ez a gyönyörűség egy Lip Service kicsit lolita stílusú ruha volt, fekete, fehér csipkedíszítéssel, apró rózsákkal az elején, az alján kevéske tüllel. Felpróbáltam, anyám, aki velem volt, szokás szerint nem tetszett neki (egyszer vett nekem egy csomó minden holmit, ami szerinte jól állt volna nekem, hát, egyik se ment hozzám, de még az alakomhoz se :D), de kiegyeztünk, hogy ha felveszem, és jó rám, akkor az enyém lehet. Nem volt kérdés, hogy velem fog jönni. Mintha rám öntötték volna, az eladó szeme teljesen elkerekedett, hogy eddig még senkire sem volt jó a ruha, ő bizony engem várt. Halálosan boldog voltam, hiába "szobalány"-oztak le benne (nem is hasonlít a french maid ruhákra), ezt is csak otthon, titokban hordtam, ahogy a lassan növekedő, hasonló ruhakupacot is. Aztán jött a "nemérdekeltek" korszak, és akkor nyíltan, az utcán is hordtam ilyeneket, nem törődtem az odaszólásokkal, fantasztikus volt, szabadnak, könnyűnek éreztem magamat.
Az első csipkeblúzom (a mai napig megvan, akkor lehettem szintén 13 éves, csak a szekrénybe kellett menekülnie egy időre) bekerült az iskolai viseletembe is, elkezdtem óvatosan, de egyre több mindent belecsempészni a hétköznapokba, lassan, de megfontoltan. Az volt a terv, hogy mire a környezetem észbe kap, már meg is szokták a dolgot, és akkor el lesz kerülve a legtöbb ignorálás. Ez az esetek többségében működött, az iskolában már megszokott volt, sajnos a családban azért kaptam érte megjegyzéseket, amik nem voltak túl kedvesek, erősen kellett győzködnöm őket,hogy a barátaim, akik elfogadnak, nem önveszélyesek, nem vagyok boszorkány, se depressziós, nem akarom megölni magamat, és egyáltalán, nem lettem más ember, de sokkal jobban érzem így magamat. Mondani se kell, hogy azért voltak próbálkozások, amikor valamilyen alkalomra kaptam néha-néha ruhát, de több(!) mérettel nagyobbak, és csúnyák is voltak, inkább nem kértem belőlük. A gimi utolsó évére pedig eljutottam a saját verziós goth-hoz, ami a victorian/lolita/ fantasy keveréke, szerintem most tartok ott, hogy már kikísérleteztem, mi áll jól nekem, és mi nem, és megtaláltam a saját hangomat :)
Vicces,hogy amióta leérettségiztem (selyemblúz+szoknya+fűző kombóval mentem érettségizni még írásban, állig begombolva, úgy lesett a tanári kar,hogy csak na.) és elkerültem tanulni Budapestre, itt a stílusomat korántsem találják annyira megvetendőnek, sőt, (ilyen nem nagyon volt eddig) úgy körbe szoktak dicsérni, hogy belepirulok :3
